LÁZREGÉNY

 

3. fejezet

Buszon - A „drót” - Fölmagasodó kehely

 

„Öltözz már, az istenért! Mindjárt a hatórást is lekésed! Hánykor nyitnak nálatok?”

 

Erhardt nem fordult hátra, az üveg tükrében is jól látta Elzát: ott áll a nyitott ajtóban, teljesen kitölti a keretet. „Jól van. Persze. Jól van...” - kénytelen-kelletlen megfordult, odament az ágyhoz, fölszedegette a ruháit, melyeket az imént vetett le,  s Elzától kissé elfordulva öltözni kezdett.

Amikor kilépett a kapun, a verebek már csiviteltek a fákon, és le-föl röpködtek. Hihetetlenül hamar kivilágosodott. Az esőnek persze nyoma sem volt, gondolta, fölszárította a szél,ami mostanra már teljesen megszűnt. Az a fajta zöld illattal teli reggel volt, mely felébreszti az emberben a nagy perspektívák utáni vágyat. Nem is sietett Erhardt a munkába. A hatórás busz éppen benn állt a megállóban, ő fütyörészve jobbra fordult, kezét zsebre vágta, és megállt egy hirdetőoszlop előtt, úgy, hogy a buszból, a hátsó ablaknál állók is lássák, hogy megállt. Elmélyülten nézni kezdte a plakátot, „Így csapom be azokat, akik remélték, hogy az orrom előtt csukódik be az ajtó. Nesze nektek! Most röhögjetek, ha bírtok!” A busz meg szépen kikanyarodott a leállóöbölből. „Viszlát! Agyő! Nagyon örültem!...” Utána egy kis időre egyedül maradt. Ami kellett is lelkiállapotának. Nézegette a tőle pár méterre szabadon burjánzó sövényt. Észrevette, hogy a verebek oda is berepülnek, a sűrűjébe, s hogy akkor sem szállnak föl, amikor egy-egy járókelő elhalad mellettük. Kedvet érzett hozzá, hogy behajítson a bokorba egy követ, de sehol egy kő, ezért inkább elsétált kicsit arrafelé. A madarak egyike-másika követte a szemével, s mintha odaszóltak volna társaiknak: ő az! A csiripelés abbamaradt, mozdulatlanul figyelték. Lőrinc ekkor megfordult, és jött visszafelé. Mikor egyvonalba ért velük, hirtelen lehajolt, mintha elejtett volna valamit. A verebek abban a pillanatban riadtan, surrogva fölrepültek.

Közben már gyülekeztek a következő busszal utazni szándékozók. Egy férfi két pöttöm gyereke őrizetében állt, a lurkók olyanok voltak, mint a két lábon járó gubók, behúzták a nyakukat, fáztak, igen vékonykán öltöztette őket az apjuk. Mellettük egy barnatáskás fiatalember állt, unalmában sarkáról a lábbujjaira, lábujjairól a sarkára billegett. Már-már olyan fináncos, rendőrös volt ez a mozgás! Lőrinc vizsgálni kezdte, hogy egészen mitől nem olyan mégsem. A táska egyértelműen fölösleges kellék, állapította meg, és a kilengésben is van némi erőltetettség, a kezeknek viszont hátul össze kellene fonódniuk. Valami lehetne a kézben, egy papiros vagy egy ébenfaszínű bikacsök. S akkor valaki vigyázva az illető egyén mögé osonna, és egy éles, szélespengéjű késsel, sutty!, lenyisszantaná markolatánál a kackiásan himbálódzó gumibotot. Az a kis csonka micsoda meg ott maradna a csuklón egy szíjon, és véznácskán ide-oda mozogna. „Plakátra való kép volna! Plakátra való!

És még mindig nem jött a fél hetes.

Néhány kikent képű nő is állt még a megállóban, ezekre azonban Lőrinc nem nagyon figyelt. Pedig egyikőjükkel - egy pöttyös blúzossal - később rendkívüli közelségbe kerül a buszon. Annyira tömve volt utasokkal ez a járat, hogy amint berobogott és kinyíltak az ajtók, a vezető máris veszettül csengetett, hogy indul. Iszonytató tülekedés kezdődött, és hát Lőrinc se udvariaskodott, sőt úgy sikerült, hogy megelőzte a felszállásban a pöttyös blúzost. Ahogy elindult a busz, máris érezni kezdte arcán, fülén, halántékán a parázsló tekinteteket, amint nézik, mi több: lenézik, és nem csupán helyzetüknél fogva (magasabban voltak, mint ő; neki és a nőnek csak egy-egy lépcső jutott), de úgy is, mint férfit. „Na és aztán! Na és aztán!” - hessegette el a gondolatot. Ugyanakkor viszont nagyon is érzékenyen érintette a dolog. Még a szája is leflettyedt zavarában, s hasztalan erőltetett magára egy pózt: nézze 6 csak nyugodtan az előtte álló könyököket - úgy érezte, az utasok szemében egyre ostobább és ostobább lesz. „Ha kívánhatnék valamit - gondolta -, mindenképpen azt kívánnám legelébb, hogy a füleim - ezek az elálló vackok - ne legyenek elállóak többé, hogy a hajam – ez a babásan göndör soha ne legyen már göndör, én magam viszont legyek megnyerő külsejű, legyek férfias, legyek méltóságteljes, és főleg magas, magas! Olyan legyek, akinek szívesen elnézik a kisebb hibát. Olyan legyek, aki előtt gyávákká, megalkuvókká törpülnek a többiek!...”

A nő a következő megállónál leszállt egy pillanatra, s akkor Lőrincnek is le kellett szállnia, csupán csak azért, hogy zavartalanul leszállhassanak azok, akik tényleg le akartak szállni. Ők azután visszaléptek, de most a nő ment fel a buszra elsőnek, s így került Lőrinc még inkább szélre, a legalsó lépcsőre. „A szívem! - sóhajtotta. - A szívem!” - és próbálta a kezével elérni a mellkasát, hogy kicsikét megmasszírozza. Azt érezte ugyanis (nem először az utóbbi időben), hogy a szívéből egy drótszál, egy girbegurba drótszál átvezet a bal karjába, s hogy ezt a drótszálat innen is onnan is hirtelen megrángatták.

Néhány suta mozdulatot tett a kezével, nem is volt nevezhető még próbálkozásnak sem, valójában teljesen eltöltötte a félelem, nem az összeeséstől való félelem - nagyon jól tudta: lehetetlenség ezen a szűk helyen összeesni - a félelem, hogy olyan területre tévedhet a kezével, ami lemoshatatlan szégyent hozna rá, neadjisten a nő szoknyája vagy a blúza alá nyúl, „na nem - gondolta -, akkor már inkább álljon le a motor, legyen vége mindennek, hisz végtére is: most itt, vagy holnap másutt, olyan mindegy!...” - Oldalról kicsit belemélyesztette körmét a combjába, hogy fájjon. Egész kellemesnek találta ezt a szúró, égő fájdalmat. Lehunyta a szemét; vigyázva, hosszan beszívta, majd vigyázva, hosszan kifújta a levegőt.

„Mi lenne, ha befejeznék mindent, tényleg, mi lenne? - gondolta. - Kinek ártanék vele és kinek használnék? A gyerekeimnek csak javára tennék. Untig belőlem! - így lehetnek velem. Velünk volt és mégsem volt velünk, mondanák, jobb is, hogy elment, az asztalt se kell már nyitogatni ebédhez. Szegény apa, sokat görcsölt, igazán sajnáljuk.” - Erhardt hunyorogva felnézett. Olyan fakósárga volt most az arca bőre, mint az éretlen sárgadinnye húsa. A nő blúzán a pöttyök összefolytak a szemében. Távolabbra nem is kísérelt meg elnézni.

„De vajon nem kellene-e figyelmeztetnem, hogy bajban vagyok? Van szám és kezem. Sőt az orrommal is kopogtathatnék a hátán: Bocsásson meg... most meghalok! Tovább nem érdekelne semmi. A többi nem az én dolgom...”

Hirtelen felszisszent; újra érezte a drótot. Még jobban belemélyesztette körmét a combjába.

„Látja, kisasszony, a halálommal játszom, és közben itt ólálkodik körülöttem a halál - gondolta. - Rengetegszer megéreztem már a szagát. Néha jött mellettem, kísérgetett mindenfelé. Máskor csak behúzódott valahová, elüldögélt ott, tudta, úgyis arra fogok jönni újra.

Mert én nem tudtam örülni soha, nem tudtam. Nem mondanám, hogy csak gyűlöltem meg utáltam. Valahogy nem leltem örömömet semmiben. Ahogy a légkörből kiveszik az ózon, úgy voltam én a mosolygással - eme védőpajzstól (örökletesen?) megfosztottak.

Mikor a feleségem a közelemben volt, nem értettem, miért akkora teher számomra. Még a jóságos ábrázata is idegesített, a cselekedetei: főzés, mosás, minden. Vagy amikor megkért, fáradjak át a másik szobába, míg kitakarít. De csak ha nem zökkent nagyon ki a munkából. Csúfolódik ez itt?, gondoltam. Miféle munkám van nekem!...

Azért azt nem állítom, kisasszony, hogy a feleségem kicsúfolt volna engem. Nem, ő olyat nem mert. Félt tőlem. Lehet, hogy a félelem kötötte hozzám? Hát lehet ragaszkodni a félelemhez? Mi jó van abban? De ha nem a félelem, akkor mi? Mit jelenthetek számára a szigorúságon és a félelmen kívül? - gondolkoztam. Ki az, aki még elviselné tőlem mindezt? Nincs még egy olyan - mondtam -, nincs olyan! Én ezt tisztán láttam, mégis úgy viszonyultam a feleségemhez, mintha ő lett volna a nyűg nekem, így védekeznék - csodálkoztam magamon - a mindenét! Hogy támadással, örök támadásra való készenléttel rejteném legyőzhetőségem? Uramisten, hiszen telis-tele vagyok taktikával!

Máskülönben meg, ha nem volt a közelemben, mintha hiányzott volna. Mintha sajnálnom kéne, hogy nincs a közelemben. Mikor pedig nyilván az a jó neki. De én azt gondoltam, nem jó úgy neki. Hogy rettenetes neki nélkülem. Olyankor itt belül emésztett a dolog, és egyszerre volt jó és rossz. És éreztem a gonoszságomat, és egyre hevesebb utálat fogott el magam iránt. Miféle vérem van nekem, miféle?!

Valóban sajnáltam néha. Volt, hogy meg tudtam érteni. Azok kivételes pillanatok voltak!

Máskor meg magamat sajnáltam. Én tudtam csak, menynyire pokol nekem az életem. De persze eltitkoltam mindent. A környezetem nagyobb része semmit sem sejtett a bennem dúló viharokról. Sőt! Sőt azt gondolták - tudom, tudom -, afféle nyámnyila alak ez a Lőrinc, ostoba furkó! Ha ezzel egy szobába kerül az ember - isten ne adja! - akkor megfőhet a bárgyúságától, olyan sületlen tészta ennek az agya, a gondolatai meg mintha ennek a tésztának a kigőzölgései volnának - üres, ízetlen, szagtalan vacak!

El kellett jönnöm, kisasszony. Mert nekem csak akkor van valakim, amikor már nincsen. Olyankor nagyon tudok ám szeretni! Olyankor úgy érzem, föllelhetem magamban a végest és végtelent. Ilyen nagyon beteg vagyok én, igen.

És hogy pont nekem és a feleségemnek jutott ki mindezekből! Mert mi, kedves kisasszony, már gyerekkorunkban szerencsétlenek voltunk. Én nem ismerhetem magát, bizonyára maga is sóhajthatna, volna miért, mindenkinek van, az ember maga tudja, persze. De ez itt, higgye el, nem sóhaj, nem jajongás, bár ahhoz is értek. Ez inkább elcsodálkozás, még pontosabban: teljes értetlenség. Hát hogyan, az ember született szerencsétlen vagy született szerencsés? Született boldog vagy született boldogtalan? És mért nem lehet öröme az embernek, hölgyem, mért nem lehet? Mi a nyavalya okozza, hogy - noha volna miért örülni néha - mégsincs öröm? A magamfajta folyton az árnyékban kuksol. És hol irigykedve, hol megvetően nézi azokat, akik szépek és mosolygósak. Mert nem érti (pedig kidülled a szeme, hogy legalább megértse), nem érti, hogyan lehetnek frissek, üdék, jó illatúak lényük legmélyéből? Hogyan? Az istenit, hogyan?! Nem lehet, hogy ez az egész csak kémia?...

Nézze, milyen takarosak a házak errefelé! És az udvarok!

Ó, kis paradicsom mind! Tömzsi bukszusok, fehér hintaágy, dúsan zöldellő puha gyep. Itt aztán nyugodtan lehet elmélkedni...

Máskülönben meg azt tartom, törés nélkül semmilyen az ember. Amíg nem tapasztaltam valakin a törést, nem tudtam elfogadni. Sőt törés nélkül ellenszenves volt nekem. Valami steril, üvegszerű lénynek tudtam csupán. Vagy a Majdani Embernek, akiből minden tétovaság, ügyefogyottság precízen kiirtatik. Az úgymond Tökéletes Ember mintapéldányát láttam az olyanban. A célratörő, de mégiscsak üres embert, igen. Vagy talán én voltam üres mindig, s magamat láttam már a másikban is?

Mert végül is, kivel volt nekem a legtöbb bajom, hölgyem, kivel? Csakis magammal. Ha van Isten, nem bocsátja meg nekem, hogy sorsomba bevontam a gyerekeimet. Hogy ennyire örömtelen apává süllyedtem. A legborzalmasabb ezt tudni. Ezt, hogy a gyerekeimnek ilyen apa jutott. Semmi ünnep. Noha igyekeztem, komolyan igyekeztem, hogy ne legyek állandóan nyomott. Félek, beléjük ivódott már a mindenemből áradó keserűség. S az a rettenetes, rettenetes bizonytalanság-érzet, igen. Hol utáltam magamat, amiért semmire se megyek, hol meg épp sajnáltam, lehet, pont azért, mert elébb túlságos utálattal voltam magam iránt. Lőrinc vagyok-e, vagy Erhardt? - néha már ilyet kérdeztem magamtól. Ha Erhardtnak születtem, mért adták a Lőrinc nevet, mely csupa mélaság, langyosvíz? Ha viszont Lőrinc inkább vagyok, mért vágyom mégis Erhardtnak lenni? Mért nem jó nekem soha, ami van, mért nem?

A szétfeszítettség, hölgyem, igen! A szétfeszítettség!

Amikor átöleltem azt a csövet ott (nem is tudom már, hol), és egész éjjel zokogtam, igen, mint egy nem-tudom-kicsoda, mert még azt sem mondhatom: mint egy gyerek - jobban, sokkal jobban. A szívem már-már leállt. Mit gondol, mért fáj nekem, mért érzem én olyan sokszor a szívemet? Egy egészséges ember nem érzi a szívét. Én érzem. Vibrál. Röpdös. És miért? Hát mert az Isten gondolkodással büntet, s ugyanakkor nem hagy időt gondolkodni. Vagy lehet, hogy két valakit helyezett ebbe a testbe? - Maga is?... Magában is?... Jóságos ég! - Pedig engem vizsgáltak is, igen. Ó, hányszor még, és hogyan! Mezítelenre vetkőztettek, igen, és néztek be a seggembe. Ilyen is volt. Pedig nekem a szívem fájt. Vegyék ki belőlem azt a másikat, akitől még az utcán se tudok zavartalanul közlekedni! Még ott is, menet közben is látni kell magamat, ahogy megyek. És hogy vajon milyennek lát, aki szembe jön velem. Mert mindent tudni akarok, igen. Lehajtom a fejem, és úgy megyek már át az úton. De akkor meg azt mondom magamban: hülye vagy, te talán elhiszed, hogy úgy mész itt most, mint aki nem vesz tudomást semmiről, csak befelé figyel? Holott - nini - minden házsaroknál föllesel. Hamis vagy - mondom magamban. - Hamis, hamis, hamis! És gonosz is, igen. Mert igaz ugyan, hogy meghallgatod (elsőszülött fiút), de utána egyből el is küldöd, és úgy küldöd el, abban a fagyos érzésben, magára hagyva, szeretettelenül, és nem köszönsz el tőle, csak azt mondod neki: »na, menj!« Kegyetlen vagy és káromlod az Istent. Ezerszer megfogadod, hogy megőrződ nyugalmadat, mely nagynéha valóban szinte rád ül, mint egy bagoly. De oly gyorsan s váratlanul el is száll - amilyen hirtelen felröppen a madár. Szétszakad, megszakad valami benned - így érzed. Poklokat jár be a lelked, marcangoló, perzselő kínokat érzel, és olyankor még előtted van fáradt arca, a szemek alatti sötét félkör, a figyelmes, de szomorú tekintet; örömtelenül, súlyosan a te fiad. »De hiszen vét a taknyos - mondod aztán. - Itt is, és emitt is. Hanyag és bamba!...« Holott a véred nem állhatja csak, mert épp úgy vagy, hogy lehánynál mindent.

Büntet az Isten, büntet. De mi volt jó nekem ebben az életben, hogy magamba szállva érdemes lenne emlékezni még? Vagy folyton a rosszat engedem burjánzani, sőt szítom is? Igen, szítom is! Vesszen és vesszek, sietve az enyészetbe, mely Csönd és Semmi, mely beszív és ottmaraszt. És ilyenkor még a környezetemet is, amit pedig fölösleges, tudom, de mégis okolom. Okolom, okolom, okolom! (Teleírnék egy könyvet ezzel a szóval: okolom). Mert én figyelemmel vagyok rájuk és még ezer dologra, de ők énrám soha. Ők csak a haragomtól, igen, a haragomtól féltek. Soha sem néztek belém önszántukból, soha. Ügy szűnni meg - rimánkodtam néha -, hogy elfordulva ezektől, közünk se volt egymáshoz, hamvaimat a tenger vagy a föld nyelje el, s ne legyen hely, hol megnevezhető vagyok, ahol őrizni hiszik poromat. Ne legyek sehol. Még emlékeikből is vesszek ki. Töröltessem el örökre! Istenem, add meg a békét magammal!...

Mért nem áll meg már a busz, miért nem?...

Mert egyszer majd elmúlik ez a rettenetes nyomás is itt belül, kisasszony, elmúlik. Sok mindenbe belefogtam, és nem értem semminek a végére. Ha néha sebezhetetlennek is hittem magam, a következő pillanatban biztos már azon töprengtem, mért vagyok sebezhető. A gondolkozásom és a cselekedeteim mintha kívülem estek volna meg. Valami oknál fogva leváltam mindenről. Vagy talán: levált minden énrólam? Ha észre is vettem ezt időnként - nem foglalkoztatott különösebben. Úgy voltam vele, mint a fa a leveleivel, mikor erős szélben, épp a levelek megléte végett hajladozik az egész lombkorona. Sebaj, majd lehullanak, s már nem döntögeti aszél annyira a törzset. Ők a folyton növekvők, de az elfogyók is egyúttal, a törzs az marad, és türelmes. Csakhogy én nem voltam türelmes, hölgyem. Hamisság volt a türelmem. Nagyon hamar beletanultam a módjába, hogyan kell türelmesnek és csöndesnek mutatkozni. Nem vettem észre, hogy amutatkozás lett a lényeg. Vagy észrevettem ugyan, de gondoltam: így is jó, a mutatkozás is jó, mások is így tesznek. S a félelemmel, a bennem elhatalmasodó sötét félelemmel ugyanígy akartam eljárni. Letagadtam. Úgy képzeltem, az alényeg: hihetően le tudom-e tagadni. A fiam, a kisebbik, mintha beszélt is volna nekem ilyenről egyszer. Éjjel. Ott a kapualjnál. Már emlékszem. Maga persze erről semmit sem tudhat, kisasszony. Nekem is csak most ötlött eszembe. Igen, elfeledtem, de most már pontosan tudom. Ahogy azt is, hogy nem dobtam oda a fiamat, mégsem dobtam oda a dögöknek. Hál' isten, nem dobtam oda!... Látja, így emlékezünk teljesen váratlanul már-már elfeledettnek vélt pillanatokra!

»Nem jönnek ki, ne félj - szóltam akkor a gyerekemre, és igyekeztem hangomnak magabiztosságot kölcsönözni. - Csak rángatják a fejüket a helyükön. Betanítottak ezek. Nézd, amelyik eltépte a láncát, az is a helyén marad...«

»Én nem félek, édesapám - mondta a gyerek. - Én csak azt akartam, hogy te ne félj. «

»Szép tőled, fiam, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, eltúlzod kicsit. «

»Nem gondolom, hogy eltúloznám - mondta igen okos beszéddel a gyerek. - Éreztem az előbb, hogy nagyon félsz. S ha kirohantak volna a kutyák, biztosan tudom, odadobtál volna nekik. Azért is tanácsoltam, hogy dobjál oda, mert reméltem, ha én magam kérlek rá, talán mégsem teszed meg. Én nem tőlük féltem, édesapám, hanem tőled - ne haragudj meg ezért. Pontosabban attól, hogy te félsz, attól féltem. Úgy éreztem, ha még egy kicsivel jobban s tovább félsz, nem ülhetek biztonságosan a nyakadban. De újra kérlek, ne haragudj meg ezért. «

S tudja-e, hölgyem, mit mondtam én neki ekkor?

»Szervusz, hová mész, mert én most elmegyek innen. Ha akarsz, velem jöhetsz, de ha továbbra is félsz tőlem, akkor menj egyedül. Különben is - tettem még hozzá -, nem vagy már gyerek. «

»Úgy látom - szólt újra a fiú -, mégiscsak megbántódtál, édesapám. Talán nem kellett volna mindezt elmondanom neked. Hiszen már elmúlt a félelmed. Nem is tudom, mért mondtam el. Valószínűleg azért, hogy jobb legyen neked...«

»Jobb legyen? Ezt meg hogyan érted? De gyorsan, mert még tényleg kirohannak a dögök!...«

»Úgy értem, ahogy mondom: jobb legyen. Amint elmúlt a félelmed, lám, máris elfeledted. Vagy inkább azt mondanám: nem akarsz emlékezni rá. Csakhogy így nem oldasz meg semmit, édesapám. Inkább még ártasz vele magadnak, azzal, hogy szándékosan feleded. Vajon nem szeretnél-e nem félni? Akkor pedig sürgősen be kell látnod magad előtt, hogy igenis féltél. «

»Ez meg milyen beszéd, te gyerek!«

»A félelem nem kívül van, hanem belül - olyan beszéd ez, ne haragudj. Magadtól félsz, édesapám, mert te tudod a legjobban, hogy gyenge vagy. De hogy gyenge vagy, azt ugyanúgy eltitkolnád, mint a félelmet. «

Tudja, kisasszony, ennyi okos beszédtől könnyen fölmérgesedik az ember. De én uralkodtam magamon, uralkodtam.

»Nézd, már nem is esik annyira - mondtam. - Talán el is indulhatnánk. Te mész, fiam, jobbra, én meg megyek balra. No, Isten áldjon!...«

»Csak azt akartam volna - szólt még vissza a gyerek -, hogy teneked, édesapám, jobb legyen. De már ki kell hogy mondjam: azzal, hogy beszédemet afféle gyerek-beszédnek könyveled el, bizony, újabb hibát követsz el. És megint, megintcsak magad ellen.«

Így beszélt velem a taknyos. És tudja, hölgyem, teljesen igaza volt. De mi történt, tényleg, mért nem áll meg a busz soha?...”

A torka teljesen kiszáradt. És most már a torkában is érzett valami keményet. A bal karja meg teljesen kész volt már, nem is érdekelte, „zsibbadj csak - mondta -, szakadj le, akkor legalább a drót is elszakad talán...”

Nézte a nőt. A hátát. Ha már mindenképpen el kell szenvednie ezt a végtelen utazást, anélkül, hogy csak halvány sejtelme is lenne, hová tartanak, Lőrinc arra gondolt, tovább már nem áll ellen a helyzet kínálta lehetőségnek, igenis élni fog vele, persze csak nagyon finoman, igen, gondolta, akár ha egy lágy fuvallat horpasztaná be a blúz szövetét, éppoly finoman kell izzadt homlokával nekidőlnie a nőnek. Tehát nekidől, mintegy élő dúcolást képez a hölgy gerincének, s közben - mert nagyon nagy szüksége volna rá - lopva alszik egy kicsit.

„És ha pofon vág? Akkor mi lesz?” - Ez egyszerűen nem következhet be. Egyébként - fordított hirtelen a gondolatán - gyávább ő, semhogy neki merjen dőlni, tudja. De mért szorult őbelé annyi gügyeség? Olyan puhánnyá vált néha, megjuhászodott, kettőt se mert szólni. Talán annyira tisztelte (félte?) a másik ember személyét? Holott könnyű, locsogó és bohém is lehetett volna. De legalább trombitáit volna legbelül a szívében olykor, vagy csipiszelt volna a zsebében, és áradt volna szét, áradt volna el - legalább magának - üdén, bódítón, mint az esti jázminok, „ó, bárcsak hűlt volna meg bennem a gügyeség, hogy prüszkölt volna - gondolta -, hűlt volna meg!”

Mint vizelés közben a gyorsan lefutó borzongás, egy hirtelen feltörő, ám sebesen tovatűnő, egyszerre kellemes és kellemetlen reszketés járta át. Ekkor ernyedten, elgyengülve lehunyta a szemét, s azt remélte, mindjárt elalszik; no lám, mondta kábán, nem kell ide a nő gerince sem, tud ő aludni támaszték nélkül is, igen, ugyanúgy alszik majd, mint aludt régen, az őrségben. És akkor a semmiből egyszeriben egy kopaszodó, borostás arcú fiatalember képe merült fel előtte vérző homlokkal. Lőrinc alig ismerte fel. Bizony, ezt a férfit rugdalta földön fektében három suhanc egyik este, jutott eszébe, amikor ő a munkából tartott hazafelé. Most már emlékszik, úgy nyúlt el ott a földön ez az ember, mint egy elrongyolódott, kihajított, lucskosan ázott szőnyeg, mozdulatlanul feküdt a vérében, csak a rúgások billegtették meg olykor a testet, mintha önmagától már vonaglani sem tudott volna. „Béke neked, testvér, én mentem el akkor ott, fáradt voltam, igen, de szerettelek, láttam ahogy véresre kalapálják a fejedet, jöjj közelebb, testvér, mutasd: ez még itt, ugye, az akkori sebed?”

Aztán egy fiatal, kimerült katonát látott feküdni az árokparton; lucskos, szakadt ingben, kifakult, sáros esőgalléron szétvetett lábakkal hasalt, s a szeméhez emelt távcsővel feszülten a fűzfákon túli rét felé figyelt.

„A rét... - lihegte a katona, és Lőrinc hallotta a lihegést, és látta is, amit a katona látott, a rétet látta ugyanúgy, kicsit kinagyítva, némának és mozdulatlannak látta, miként a katona. - A rét, igen... - súgta a katona; kipiszkálta az összecsomósodott nyálat a szája sarkából; sárga volt, mint a csipa, és nyúlós, a körme alá is beragadt. - Igen - rebegte a katona -, most jön... Igen - mondta -, most fog kilépni, most!...” - És a távcsőn keresztül Lőrinc látta, amit a katona látott: a lombok mögül egy lány lépett ki a rét-színpadra, 13-14 éves ha volt, megállt a térdig érő fűben, szembe fordult a katona távcsövével, föllebbentette a szoknyáját, középen kicsit letolta a bugyit, majd különös, élveteg pillantást vetve a katonára, gyakorlott mozdulattal egy leveles bodzaágat dugott a lába közé; összeszorította a combját, sebesen forogni kezdett a színpadon, négyszer-ötször is megfordult a tengelye körül, s végül ájulást színlelve, hirtelen a homlokára csapott, és tettetve elzuhant.

Lőrinc nézte a katonát. A katona kipállott, elvékonyult ujjaival mohón tépte maga körül a füvet. A keményre száradt, pengeéles levelek mélyen bevágtak a húsába. Az inge alá, a nadrágja alá (a nadrágba) gyömöszölte a letépett gazt, közben alaposan összevérzett mindent. Aztán visszahempergett a kulacsához, és kevés vízzel meglocsolta a sapkáját. A távcső elől kúszva hajtogatta félre a magasabbra nőtt katángkórót, lándzsás útifüvet, közben föl akart volna állni, ám magatehetetlenül visszahanyatlott, mint egy kehes ló, végül nagy nehezen sikerült feltérdelnie, s akarna vízzel teli poharat emelne a szájához, éppoly remegve, kapkodva, idegesen tartotta szeme elé az átforrósodott távcsövet.

De a lányt nem találta sehol.

Akkor minden erejét összeszedve egy szempillantás alatt fölállt, s nemcsak fölállt - Lőrinc figyelte -, de lábujjhegyre is emelkedett, és immáron távcső nélkül, imbolyogva, véreres szemmel tekintett körbe.

Forróság. Csönd. Sem állat, sem ember, sem egyetlen madár nem mutatkozott.

„Már negyedik napja... - motyogta maga elé a katona; Lőrinc elég tisztán hallotta, de hogy még tisztábban hallja, fejét hátravetette, és fülével feszülten a busz ajtajának hideg üvegéhez simult. - Már negyedik napja túrom az anyaföldet - mondta a katona. - S tulajdonképpen - igen - tulajdonképpen már az első napon megerősödött bennem a gyanú... a gyanú, hogy ez a lány csakis hibbant lehet. És tulajdonképpen. tulajdonképpen nem értem, hogy miért érdekel mégis, ha egyszer tudom róla, hogy dilis. Valószínű, se apja, se anyja, egy ócska kunyhóban, öregek közt éli sivár napjait, igazából senki sem törődik vele, enni adnak neki és kész, annak fejében viszont mindenféle piszkos munkát elvégeztetnek vele.

Látszólag ugyanolyan ember, mint én, de míg nekem nem okoz gondot féken tartani vágyaimat, addig ő egyszerűen kísérletet sem tesz, hogy kordában tartsa. Sőt egyenesen kívánja, hogy nézzék s megbotránkozzanak rajta, mindez gyönyörérzetét csak fokozza. Igen, igen, kétségtelenül bűnös jellem. Bár, ha jól meggondolom, titkon, magamban vajon én nem tettem-e túl máris ezen az őrült tomboláson, és rólam aztán senki sem feltételezi, hogy hibbant vagyok, de még bűnösnek se gondol senki sem...”

Az ujjbegyén ejtett seb mind szélesebbre nyílt, s a vágásba belecsordogált most a sós izzadság. A katona csak akkor vette észre, hogy véresek az ujjai, mindkét keze véres, akár egy gyilkosé. „Hát talán - mondta döbbenten -, már el is követtem?!... Semmiképpen - felelte -, semmiképpen... Mégis olyan most - tűnődött -, mintha igen... Igen, igen - hebegte -, már megtörtént minden... Végigkúsztam az árokparton, aztán a fűben, egy kiálló gyökér felhasította az ingem... ehun van, ni, a szakadás!.. . Azután teljesen a földhöz lapulva füleltem. Talán fél óra is eltelt, mire meghallottam. Közeledett. Surrogott a fű. Tompán hallottam a lépteit. Mezítláb van megint, gondoltam. Aztán arra gondoltam, bizonyára rém koszos a bőre, a pórusai telve vannak porral és piszokkal, és mert eszeveszettül forróak a nappalok, nyilván izzad is, akkor pedig marhára büdös lehet Kezem a földre dobott fegyver závárzatán, vigyázva, keményen megmarkoltam, közben kissé fölemeltem a fejem, arcomba vér tolult. Ott volt. Meglátott. Hirtelen fölugrottam, de ő már futott, a bodzaág kihullott a lába közéből, rémületében egy teljesen új csapást taposott a fűben, zsíros haja fáklyalángként lobogott utána, egyszer balra, másszor jobbra szökkent. Sebesen futottam utána, már-már elértem. Minden erőmet a lábamba kényszerítve, hatalmasan, mint az áldozatát űző s ahhoz kellő közelségbe került vad, elrugaszkodtam a földtől, és úsztam, fegyverrel a kezemben úsztam, úsztam felé, a feje magasságában úsztam. Hátravetette tekintetét. Felsikított. Öklömet már az arcába márthattam. Elzuhant, fölhemperedett, mint egy taknyos gyerek. Ráomoltam, rászakadtam súlyommal, akár lombkoronájával a kidőlt fa. Kiáltotta, hogy: ne, ne, nem akarom! Hangja belefúlt a fűbe, feltérdepelt és mászott volna el, de még idejében elcsíphettem a bokáját. Visszarántottam, a szoknya mentőövként hurkába csavarodva a hóna alatt, ráordítottam: itt maradsz! Fröcskölt a nyálam, a szívem majd kiugrott, már a fejtetőmön kalapált. Próbált feltérdepelni megint, de valójában csak a fenekét emelhette meg, s újra mondta: ne, ne, nem akarom!, de akkor már nyüszítve, lihegve, nyújtva a szavakat, mintha nagyon is óhajtaná, ami ellen tiltakozik. Akkor aztán könyörtelenül lerántottam, s először a meztelen sarkára térdelve kerestem a megfelelő pozíciót, de nem találtam jónak, így hát inkább a szétfeszített combok közé térdeltem, s akkor a puska csövét - igen, a puska forró csövét - merészen odanyomtam neki, ahová ő a bodzaágat szokta dugni, s mert a farával kissé felemelkedett, a cső vége ugyanúgy ki is bújt elöl a hasa alatt, ahogy nemrég a bodzaág kibújt És akkor megrántottam a ravaszt egyszer. Megrántottam még egyszer. Felsikított. Sikolya szinte széthasította a kifeszített kék-abrosz eget. Megrettentem, ez biztosan elhallatszott messzire, gondoltam. Ránehezedtem és lenyomtam. A fülét teljesen a földhöz szorította, izgalmában kitépett egy csomó gazt, és harapni, ráncigálni kezdte a fogával, közben pedig éreztem: egész lényét újra és újra átjárja a rettenetes élmény okozta reszketés...”

Hirtelen elhallgatott, csend volt, hosszú percekig az a siketítő, gyűrűzve lüktető, egy közelgő veszély szelét magából párologtató alattomos csend. Aztán felhangzott az első dörrenés, és Lőrinc feje abban a pillanatban hirtelen megingott a buszban. Majd az elsőt követte a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, és Lőrinc azt látta megint, amit a katona is látott: messze a rét túlsó felén, a folyó partjáról sorra a vízre buknak a kis sámlikon üldögélő méla pecások. Egész folyamban hömpölygött a vér. „Te is láttál!... Meg te is!... Meg te!... Meg te is ott!... Mindannyian láttatok!...” - sziszegte reszketve a katona, és Lőrinc verejtékében ázva még követte tekintetével egy darabig, amint amaz - kiejtve kezéből füstölgő fegyverét - véresen, csámpásan, oldalozó járással, eszét vesztve nekilódul a folyónak...

„Tudja, elfáradtam már, kisasszony - sóhajtott fel Lőrinc. - Elfáradtam. És előnytelenül sápadt is vagyok. Én látom, hogy sápadt vagyok. Odadörgölőzhetnék-e pöttyös blúzához sápadt homlokommal? Legyen nyugodt, úgysem tenném! Már csak azért sem tenném, mert maga igen-igen rendes volt hozzám, mikor legnehezebb pillanatomban kérő szó nélkül arrébb farolt. Észrevettem ám, kisasszony! Pedig azt megelőzően miket nem gondoltam magáról! Még azt is mondtam magamban, hogy: tehén. És a legkomolyabban gondoltam. Ostoba, tényleg ostoba vagyok. Teljesen elvetem a sulykot néha, aztán már nem lehet rendbehozni semmit se. Kis híján bokán is rúgtam, bocsásson meg. Ha megengedi, mihelyt megáll a busz, tótágast állok önnek az utca kövén. Vagy máris kilógathatom a lábam az ajtón, ha az magának érdekesebb. Csak szóljon, megteszem szívesen. Tudniillik már nem fáj a szívem. De nézze csak, ... amott egy kehely!...”

Erhardt hirtelen elnémult magában, amint megpillantotta a kelyhet a busz közepén. Egy férfi emelte a magasba a csukló-résznél. „De hát ilyen kora reggel?!” - gondolta. Aztán kisvártatva már azt mondta magában: „Nincs ebben semmi különös, Lőrinc. Vannak, akik kelyhet, vannak, akik aktatáskát...”

Ebben a pillanatban hatalmas csikorgással lefékezett a busz. Mindenki egyszerre előrelódult, szinte megnyúlt. Egyedül a kehely magasodott középen, mozdulatlanul.