4. fejezet

A fogdmegekre várva - Utolsó Paradicsom

Valaki mintha a nevén szólította volna: „Erhardt Lőrinc!” Asszonyok sikítozását, gyerekek sírását is hallotta. Egy hiányos fogazató, robusztus termetű férfit látott a kehelytől kicsit jobbra, gyér hajzata - valószínűleg a megállás pillanatában - mind egy szálig égnek meredt. Az illető most magasba lendítette öklét, s dühödten megrázta a vezetőfülke felé: „Ennek még következménye lesz, az biztos! Ezért még valaki felelni fog!...”

A pilóta közben már szélsebesen kipenderült az ajtón, egy darabig bukdácsolva futott az úton, majd hatalmas szökkenéssel átugrotta az árkot, aztán az árkon túli dőlt léckerítést, melynek tövében sárga, ágbogas vadvirágok nyíltak, a bokrokról fehér meg kékcirmos szárnyú pici lepkék röppentek széjjel, a kerítésen belüli fövényen egy hatalmas, kidőlt fa feküdt, a törzs egyik fele kivájva, a pudvás boltív alól zöld gyík kúszott ki a meleg fényre. Ott fordult be a sofőr, éles kanyart véve jobbra, a fűzfalombok felé, futtában mindegyre fölszaggatva sarkával a gyepet; vissza se nézett, eltűnt.

„Pontosan ugyanúgy száguld, mint a busszal! - álmélkodott Lőrinc. - De hát ennyire sürgős lett?...”

Mert, noha semmi biztosat nem tudhatott a sofőr szándékáról („legalább az arcát figyeltem volna meg, az arc sok mindent elárul!”), arra a következtetésre jutott, hogy ha egy lapostetejű téglaépület van ott a lombok takarásában, afféle őrző-figyelő modem bástya (s erre igazán alkalmasnak látszik e meghitt környék, gondolta), úgy minden bizonnyal néhány fogdmeg-legény mindjárt kirohan onnan (természetesen a sofőr bejelentését követően, mert, ugye, mi másért is futott volna ilyen eszeveszetten!), kirohan, hogy őt azután, eléggé megalázó módon, közrefogják.

Vagy feszítse ki az ajtót, s mielőtt még ideérnének, szaladjon el? De ha itt felismerték, másutt ugyanúgy felismerik majd! Lám, gondolta kicsit később, és egészen meghatódott, mégiscsak körözik őt!... Akkor pedig egy csomó nehézséget férfiasán ki kell most állnia. A fogdmegek nyilván hátracsavarják majd a karját, ahhoz nagyon értenek - fel sem ocsúdhat az ember -, s úgy vezetik el. Remélni sem meri, hogy az utasok nem köpdösik le. Az már csak úgy lesz, gondolta - leköpdösik. Lesznek majd, akik a haját húzkodják meg, és nem föltétlenül gyűlölködve, inkább hogy így szórakoztassák magukat, s persze a többieket, kárpótlásul mindazokért, amiket el kellett szenvedniük miatta. „Szóval temiattad, te jómadár! - kiáltják innen is, onnan is, és nevetnek. - Gyanítottuk, hogy temiattad, gyanítottuk!...” Mások meg széles tenyerükkel tréfásan rácsapnak majd a vállára, azután jobbról-balról finoman megpaskolják az arcát, hatalmas talpukkal - tiszta véletlenül - rálépnek a lábára, miközben szívélyesen mosolyognak, s legvégül, akárha fityiszt mutatnának, két ujjuk közé csippentik az orrát, és kedves-huncutul csavarintanak egyet rajta balra: „Hát szabad ilyen sokáig asszonyt, gyerekeket a kétségbeesésben hagyni, hát szabad ezt, mi?!...”

Mert mindez nagyon is megtörténhet, gondolta Lőrinc. Vagy talán nem történnek nap mint nap ennél sokkal, de sokkal kegyetlenebb dolgok is? „Bizony, történnek - sóhajtotta. - És az ember csak egyet tehet: mindenhez hozzá kell szoknia! Megeshet például, hogy egy szép napon hullára lelünk családunkkal; már hogyha van családunk, persze. Mondjuk a fal tövében talál rá valamelyikőnk, ott van letakarva egy nejlonnal, és arra még egy kevéske földet is szórtak. Ki tehette?, kérdezzük. Szinte kilátszik már a tetem háta, mert a földben valami oknál fogva felpúposodott, csoda, hogy nem sérült meg a csákányozáskor. Gyengéden a hátára fektetjük. A hullák fagyos merevsége nem jellemzi, sőt még langyos is talán. Bevisszük hát a szobába, s mert gyanítjuk már, kicsoda volt az illető, úgy határozunk: rögvest felkeressük a családját, és tudatjuk velük a hírt. Valami aljas, sötét erő munkálkodik itt, mondjuk bőszen, s pont hozzánk, a mi házunk falához settenkedett!... Ám amikor otthon, némiképp lecsillapodva már, takarnánk vissza a gödröt, és kíváncsiságból kicsit lejjebb bökünk az ásónkkal, hát íme - még egy hulla. Amannak testvére. De jó nagy mélák mindkettő! A ruháján még látszik a vérmaradvány, furcsa, hogy nem tüntette el a föld. A szomszéd faluból aztán (közvetlenül a halottas háztól) hozzák nekünk a levest, piskótát satöbbi. Mert ez a határozat. Jönnek ugyanis bizonyos személyek (hivatalosak), kik vizsgálatot folytatnak az ügyben. És őróluk igazán tudható: egytől egyig szélesen látó, ugyanakkor föltétlenül törvénytudó emberek. Fény derül hát végre a sötét esetre: a két egyén (hullák) testvérek voltak, és eltették egymást láb alól. Először a fölső nyírta ki az alsót (ez nyomban kiderül), majd - valamilyen trükkel - az alsó is kinyírta a fölsőt, s elásta...”

Távolabb, ahol az úttal párhuzamos járda véget ért, Lőrinc egy rózsaszín tréningruhás leányzót látott, futott frissen, lendületesen, hosszú szőke haja kibomolva lengett a reggel fényében, most egy kék ponyvával takart autó mellett haladt el, kicsi melle szaporán verdesett. Arrébb, messze a réten egymásra hányt, földből kiszaggatott irdatlan betontömbök magasodtak.

Lőrinc hirtelen balra fordult most, a busz belseje felé, ahol nemrég a kelyhet látta fölmagasodni. Ott volt az most is, középen, ugyanaz a férfi tartotta a kezében, aki a fékezés pillanatában.

Lehet, hogy ennek a férfinak köze van az ő közelgő elhurcoltatásához? Ki tudja, hátha valamilyen rejtjeles módon – a kehely! - ő adott utasítást a sofőrnek. Nos, ha így van, gondolta Lőrinc, csak jöjjenek, jöjjenek mielébb, és vigyék innen el! Mert végül is, mi abban olyan rendkívüli?! Vajon nem önmagukat bélyegzik-e meg azzal, ha őt - mint egy bűnözőt - bilincsbe verve elvezetik? Hát bűnös ő talán, ahogy bűnös a tolvaj, akit rajtacsíptek? Akkor már nem olyan bűne van-e inkább, ami ellen nincs is jogszabály?... Engedelmes lesz, igen, s ha kívánják, hazamegy - ennyi az egész. Azért, mert eljött hazulról, még nem csukhatják börtönbe. Legföljebb megdorgálják kicsit, amiért komoly apparátust kellett a keresésére beállítani. Ha pedig megkérdik, mivel indokolja tettét, hát majd kitalál valamit, vagy nem talál ki semmit, egyszerűen közölni fogja velük: nem tudja. Idővel megelégszenek ennyivel, már csak azért is, mivel más, fontosabb dolgok elszólítják őket. Hát talán beszéljen nekik a számára sem teljesen világos vonatkozásokról? Ó, majd hosszan elgondolkozik: „... Igen - mondja, mert valahogy el kell kezdenie. Igen, uraim, a minap, amint ballagtam csendesen az úton, képzeljék, hirtelen azt vettem észre, hogy épp hazafelé tartok, még mint gyerek. És akként is morfondíroztam magamban: Tulajdonképpen mindig rendet akartam tartani közöttük (apámra s anyámra értve itt), erre egyébként szükségük is van, és hát én igyekszem is, de sajnos bele-belefáradok, és - mint most is - sírok. Ám könnyeimet, bármennyire is szerettem volna, hogy igazak legyenek, nem éreztem arcomon legördülni. Aztán váratlanul félre kellett vonulnom; de míg azon töprengtem, hová is bújhatnék hamar, máris nagyokat szökelltem a térdig érő kukoricásban, mely hosszan előttem egy kitárulkozó völgyben terült el. Futás közben vissza-visszanéztem: vajon követhető-e a nyomom? Ott, egy közeli gyepű szélén, végül megállapodtam. A gond csak az volt, hogy most meg szemből nyitott voltam. De - így gondolkoztam - ki jár erre ilyenkor? Később két vöröses alakot láttam a völgy túlsó oldalán a ritkás erdő hasítékában. Néha megmozdult egy ág, ám a vöröses pontok soha. Arrébb vesszőkosár-terebélyes hangyavárra bukkantam. Fűszállal pirkáltam, de nem akartam mélyen. Vörös hangyák; máris nyüzsögtek. Közel a bozótosban ág reccsent. Fácán? Az út közepére ültem, figyeltem a völgyet, ott van valahol történetem vége, sóhajtottam, de még nem láthatni igazán! Hosszú szalagos út a lucernás szélén. S íme: az a három alak ballagott felém, kik tegnap látogattak el hozzánk, már el is felejtettem, hogy itt voltak, most jöttek újra. Kisebb felhőknek látszottak még, olykor egyetlen masszív tömböt képeztek, igen, mondtam, ide tartanak, semmi kétség. A völgy fölött, magasan, egy egerészölyv keringett lomhán, fürkészőn. Vajon milyennek látja nálamnál ötszörösen (ötvenszeresen?) élesebb szemével azt, aki voltam? Jöttek egyre felém. Azt mondtam, ugye, hogy jöttek, uraim? Ám egyáltalán nem voltam már biztos ebben. A járásukból ítélve gondolhattam azt is, hogy körbejárják még egyszer a vidéket; az előbb ott kanyarodtak le az erdőszélen, most meg talán megkerülik a ritkás lucernást. Lehet, épp azt vizsgálják, amiről érkezésükkor szót ejtettem nékik. Bátorkodtam megjegyezni, hogy számomra ez a térség itten minden; nékem nyugalmat ad, s szelíd tűnődésre ösztönöz. Ők gondolhatták - bár egy szóval sem mondták, annál tapintatosabbak -, hogy hiszen nincs is itt semmi. Este még, forgatva a tűz fölött a szalonnásnyársat, föl-föltekintettek a csillagos égre, s akkor jegyezte meg a Nagy, hogy amerre most néznek, körülbelül arrafelé van az ő otthonuk. És ez a Nagy Medvénél jóval távolabbi térség halovány fénypontokkal vibráló tartományának tűnt. Kérdésemre, hogy onnan vajon mi (apámat s anyámat is ideértve), látszunk-e valamelyest, azt a választ kaptam, hogy: hogyne. Persze nem kimondottan ez a kis tüzecske itt, de a Nap fénye mindenképpen. Nékik egyébként olyan otthon a légkörük (nagyítós?), hogy azon keresztül olykor még a kicsi is nagynak látszik, ámbár ők pontosan tudják róla, hogy mekkora. Ily módon tehát, mondták, egyúttal jóval mész-szebbre is ellátnak, mint mondjuk e helyről, akár ebben a pillanatban is, én. És ezt nem fölénnyel mondták - ellenkezőleg: nagy-nagy rokonszenvet mutatva irántam. Nos tehát, uraim, igen... igen!” - mondja majd. Közben egyik lábát a másikon könnyedén átlógatja, és még beszél, beszél, s noha semmit se fognak érteni beszédéből - sebaj -, köszönettel kezet ráz a Hatósággal, a Hatóság ebből is láthatja: nem egy notórius csavargó ő; „most hát szépen hazamegyek - mondja a Hatóságnak -, s ígérem, máskor ilyen meggondolatlanul nem szököm el...”

De hol késlekednek, nem érti. Csak nem fogták el a sofőrt helyette? Vagy máris megfeledkeztek volna őróla? Lehet, hogy nincs elegendő számú fogdmeg-legény a bunkerban? És - Lőrinc csak most eszmélt rá, hogy már jó ideje semmiféle neszt sem hall - mi ez a hirtelen beállt, különös csend?

„Miért csendesedett el minden? Azt hiszem, szél sem fúj már. És a kis házak, amelyek gyakorta mintha kerekeken gördülnének a téren át, szilárdan odadöngölődnek helyükre - csend van – csend van -, már a vékony, fekete vonal sem látszik, mely máskor elválasztja őket a földtől.” - így beszélt magában Lőrinc, vagyis hogy hallott magában valakit beszélni, mely beszéd most rendkívüli melegséggel töltötte el. „Nem én szóltam, s mégis mintha én!” Mert hogy nem az ő beszéde volt, amit hallott az imént, azt természetesen tudta. Annál is inkább tudhatta, mivel ő nem látott sehol házakat odakinn, sem kerekeken gördülni, sem odadöngölődve a helyükre, nem látott semmit, tudniillik már egyáltalán nem látott kifelé, az ablakokat végig egybefüggő sűrű kékes-olajos pára borította, sőt még a kelyhen is ugyanolyan kékes-olajos máz tündökölt, de míg az üvegen nem látszott (egyiken sem), hogy cseppekben gyűlne, addig emitt, a kehely szárán, már bőségben csordogált lefelé, úgy tűnt, magából izzadja a súlyos anyag.

„Itt van hát, itt van hát végre a találkozás a valósággal!  Ez bezzeg más, mint a pápa, aki elhagyja Rómát és Brazíliába költözik; ez bezzeg nem bál a Comói-tó partján!”

S noha alapjában véve nyugodt volt, mégis úgy érezte, térde ebben a nyugodt állapotában is elerőtlenedik, megremeg, s homlokát, nyakát hideg, nyirkos verejték lepi el.

És akkor újra meghallotta a hangot: „Erhardt Lőrinc! Hozzád szólok, Erhardt Lőrinc!...” - És most már semmi kétsége nem lehetett felőle: a felesége elhaló, fátyolos hangját hallja, mely hang minden bizonnyal még a sikátorból rekedt benn a fülében. „Igen, ő szól hozzám mindig, tudom. Ő aztán rohadtul rendes hozzám, tudom, ő most is becsületesen dolgozik, és vért izzad a mocskos tincsekért, tudom...”

De vajon tehet ő arról, hogy a felesége szeret vért izzadni?

Elnézegette a vezetőfülke plexiüvegére ragasztott színes kis oroszlánt - az eljövendő oroszlánt -, mely krokodilfarokban végződött, a hasa egy gepárdé volt, a nyaka pedig jaguáré (de az is lehet, hogy tigrisé), egy kősivatag kopár fennsíkján ballagott, szemben a letarolt Utolsó Paradicsommal; hideg szél fújdogált...

„Nem tehetek semmiről” - mondta.